Kritikák

Küldetés teljesítve

Pamlényi Pál Postás Panoptikum – Dinamó Művház

Írta: Nánay Fanni - Ellenfény Online

„Szilárd meggyőződésem, hogy a játék lesz a XXI. század meghatározó kulturális formája.” Az idézet Matt Adams-tól, a városi környezetben és új technológiák használatával kifejlesztett játékokból rendhagyó színházi előadásokat alkotó brit Blast Theory társulat egyik alapítójától és vezetőjétől származik.

Játékra épülő színházi előadással vagy interaktív színházi játékkal szinte egyáltalán nem találkozhatunk Magyarországon, erre vállalkozott viszont a többségében a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjaiból álló Dinamó Művház társulata, amikor belevágott a Pamlényi Pál Postás Panoptikum című kísérleti produkcióba. A bemutatót másfél éves munkafolyamat előzte meg. Az első kísérletre 2010 márciusában került sor a Színművészeti Egyetemen, ekkor még „csupán” négy egymástól független játéktípust próbálhattak ki a próbamenet résztvevői (ezekből kettő a végső változatban is megmaradt). A projekt következő szakasza már az előadásnak is helyet adó Fogasházban valósult meg, ahol a játékok köre bővült, ugyanakkor a postás történetszál is megjelent. A 2010. novemberi munkabemutatót követően a projekt hatalmasat fejlődött: a játékok szelektálódtak, a történet letisztult, és egy határozott fabuláris gerinc köré rendeződött – a vezérfonál megerősödése ugyanakkor a játékokba való „belekeveredést” is megkönnyítette a néző számára.

Egy színházi előadás kontextusában az interaktív jelző általában a néző kényszeredett, szinte kényszerített, mindenesetre rosszul provokált részvételét takarja, amikor a színész a másik fél döntésének megkérdezése nélkül, gyakran annak akarata ellenére statisztának, esetenként díszletelemnek használja a kipécézett nézőt, aki a ­– másra esett választástól megkönnyebbült – társai pillantásának kereszttüzébe állítva kénytelen „bevonódni” a produkcióba. A színházban olyankor jön létre tényleges interaktivitás, amikor a néző saját akaratából vesz részt az eseményekben, s csakis önmagára és cselekedeteire figyel, nem arra, hogy ki figyeli őt kívülről. E valóban aktív interaktivitás kiváltására tökéletesen alkalmas a játék: figyelmünket a feladatok megoldása köti le, s óhatatlanul egyre inkább bevonódunk az eseményekbe.

A Pamlényi Pál Postás Panoptikum c. produkcióban nem színészek és nézők, hanem játékosok és a játékot irányító, segítő személyek vannak. Ez utóbbiak bizonyos szinten szerepet alakítanak: kék köpenyes kutatók, a panoptikum munkatársai, a Pamlényi Pál Társaság tagjai. Az előadásban betöltött valódi szerepük azonban nem e vázlatos karakterek megformálása, hanem a közönség, pontosabban a játékosok vezetése, valamint a játékok „irányítása” a háttérből. Jelenlétük a hagyományos értelemben vett színészi feladat helyett inkább Jerzy Grotowski ’actor’ fogalmával ragadható meg, amely szerint a színész nem más, mint „cselekvő, tevékeny, másoknál aktívabb, másokat inspiráló, másokat cselekvése által magával ragadó ember”. Az előadás alatt minden játékos más utat jár be, vagyis mindenki személyre szabott színházi élményt kap. Az alapélmény azonban a szándékok szerint hasonló: kézbesíteni egy küldeményt, amelyet valójában egy pillanatig sem tartunk a kezünkben, megoldani egy rejtélyt, amelynek a megfejtését csak sejteni véljük, ám végül nem bukkanunk rá.

A játék kiindulópontjánál Boross Martin, a projekt kiötlője és rendezője beavatja a tucatnyi résztvevőt a 49-es csomag titkába, amelyről később a recepció mellett, az éppen soron következő küldetésünkre várva különböző „vizuális anyagokat” is megtekinthetünk. Az „örökké úton lévő csomag” megváltoztatja kézbesítője sorsát, ugyanakkor sosem ér célba. A csomag hosszú idő óta bolyongott már a világban, mire kalandos úton Magyarországra jutott, itt pedig „emblematikus hordozója” Pamlényi Pál lett (a név egy valóban létezett és valóban a postához kötődő személytől, egy 1945 utáni posta-vezérigazgatótól származik, akiről azonban a nevén túl nem lehet semmit tudni, így az előadásbeli figura teljes mértékben fiktív). Pamlényi személye szinte mitikussá vált, s egy titkos postás társaság szerveződött köré, amelyet „olyan emberek alkotnak, akik úgy gondolják, hogy leveleket kézbesíteni nem pusztán egy szakma. Akik megbecsülik, hogy az övék olyan szerep, amivel nap mint nap közvetítenek sorsok között, és befolyásolják azokat, akaratukon kívül is.” Az előadás, illetve a játék kiindulópontja, hogy a jelenlevők részt vesznek a csomag kézbesítésének küldetésében – a nézők bevon(ód)ása így elkerüli az erőletettséget, hiszen „nem maguk keresték a missziót, hanem a misszió találta meg őket”, a küldetést pedig kötelességük teljesíteni, még akkor is, ha öt perccel korábban nem tudták, hogy a kiválasztottak közé tartoznak. A Fogasház valójában a kutatóbázis, ahol e küldetésre felkészítik a résztvevőket: információkat kapunk azokról, akik előttünk szállították a csomagot, s akiknek a nyomát követve esetleg mi sikerrel járhatunk. A Panoptikum azonban életre kel, és egyre inkább belebonyolódunk az eseményekbe.

A játék ősi ösztön, „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki”, írja Johan Huizinga történész Homo ludens c. művében. Az előadás ugyanakkor mélyen bennünk rejlő toposzokból és mítoszokból is merít. Mindenekelőtt a küldemény, a levél, az ismeretlen tartalmú és minden áron célba juttatandó üzenet toposzából. E toposz napjainkban némi nosztalgikus felhangot is kap, hiszen a „hagyományos” postai küldeményeket, vagyis a levelet, a képeslapot és a táviratot szinte teljesen kiszorította az elektronikus posta. Másfelől ott a küldemény hordozóinak titokzatos alakja: „Postások. Mint az antik dráma hírnökei: neve-sincs mellékszereplők, jó és rossz hírek hozói, akik nélkül nem lendülne előre a történet…” Ugyancsak a mitikus fantáziánkat mozgatja meg a történet azon szála, miszerint a küldemény mindenkinek, aki kapcsolatba került a 49-es számú csomaggal, megváltoztatta az életét.

Mivel az előadás során mindenki más utat jár be, a történet mindenképpen töredezett, fragmentált lesz. Az egyes történetmorzsákat a Fogasház különböző tereiben zajló játékokon keresztül gyűjtögetjük össze. Utamon egy játékostársammal együtt indulok el, akit egyes pontokon „elveszítek”, majd újra együtt kell teljesítenünk küldetésünket. A kaland első állomását „minden postás anyjának” lakása jelentette, aki azért hiszi magát annak, mert két postás gyermeke a 49-es csomag kézbesítése közben eltűnt. Mivel a történet szerint az egyik gyerek vak, a másik pedig süket volt, első játékunk erre a fikcióra épül: egyikünk beköti a szemét, másikunk pedig egy fejhallgató segítségével „elveszíti” a hallását. Kreatívan együtt kell működnünk ahhoz, hogy az „öregesen” berendezett szobában megtaláljuk az egymásra utaló jeleket és utasításokat, s így teljesítsük első küldetésünket.

A következő jelenetért és játékért le kell mennünk a pincébe, ahol beülünk egy roncskocsiba és meghallgatunk egy történetet, amelynek azonban egyes pontjain aktívan cselekednünk kell (pl. újabb információkért bekapcsoljuk a rádiót vagy beleolvasunk az autóban heverő újságba), ahhoz, hogy továbblendüljön a történet. Egy némiképp David Lynch-es szál bontakozik ki így: az újságban azt olvassuk, hogy az autónk halálra gázolt egy biciklis postást, ám amikor hirtelen lefékezünk, hogy megelőzzük a már megírt, pedig még meg sem történt balesetet, akkor szalad belénk hátulról a kerékpáros, mivel nem olvastuk el a hír utolsó sorát, amiben éppen azt írják le, hogy hátulról szaladt belénk a kerékpáros.

E tettünkért később egy kafkai bíróság előtt kell felelnünk: félhomály, szemünkbe világító erős fény, magas pulpituson ülő fekete taláros bíró, előtte régi levélmérleg, azon méricskéli a bűnünket. Játékostársammal egy libikókához – vagy mérleghez… – hasonló szerkezet két végén foglalunk helyet, előbb az egyikünk mond ítéletet a másikról, majd a bíró 180°-kal elforgatja a libikókánkat, szerepet cserélünk és az elítélt mondja ki verdiktjét a korábbi ítélkezőről.

A következő szobákban a találékonyságunkat és a problémamegoldó készségünket kell latba vetnünk. Egy tárgyakkal telezsúfolt szobába lépünk egyedül, a recepciónál kapott fényképpel a kezünkben. A bekapcsolt számítógép mellett heverő cetlin és az üzenetrögzítőn utasítások várnak, egy titkot kell „kiszednünk” egy számunkra ismeretlen emberből msn-en keresztül. Perceken keresztül, újabb és újabb cseleket bevetve chatelek „valakivel”, mire kiderítem, hová rejtették a szobában a misszió teljesítéséhez szükséges pecsétet. Ezt követően ismét a korábbi játékostársammal folytatom a küldetést: a következő szobában egy rejtjeles írógép segítségével kell neki érthető utasítást írnom, és kapok tőle egy másik parancsot. Végül a játék utolsó előtti állomásán egy paksaméta levelet és táviratot kézbesítek egy kartondoboz-házakból épült városban, a címzettek azonban ismeretlenek, ezért a küldemények tartalma és az egyes házak ablakán keresztül látott élőképek között kell felfedeznem a kapcsolatot.

Az előadás, amely invenciózusan és praktikusan használja ki a Fogasház minden szegletét, az épületen kívül, a szomszédos foghíjtelken ér véget: itt egy hatalmas csomag áll, rajta bélyegek és pecsétek, benne pedig egy levelet író ember szobra. Az alkotás a recepciónál látott „vizuális anyagok” egyikére utal: egy postás ahelyett, hogy kézbesítette volna a rábízott képeslapokat, papírmasé szobrot alkotott belőle. Az alakkal szemben lévő falon képeslapok, mindegyiken egy-egy kérdés, amelyekre a korábban ott járt játékosok – vicces vagy komoly, ironikus vagy filozofikus – válaszokat is írtak. Én is kaptam az utam során egy képeslapot, már el is feledkeztem róla, pedig figyelmeztettek rá, hogy annak (mint a játék folyamán mindennek) később még jelentősége lesz. Válaszolok a kérdésemre, és a falra ragasztom a képeslapot a többi közé. És eszembe jut egy mondat, amely még utunk elején hangzott el az egyik kísérőnktől: „Ha valamennyi kérdés egy helyre kerül, a csomag kézbesítve lesz.”

 

Én lettem az ember, aki túl keveset tudott

Írta: Szűcs Ádám - varosban.blog.hu

Megtaláltam a tökéletes budapesti színházat. Minden szempontból ebbe a városba illik: a színpad egy belvárosi, romos bérház, a színészek lelkes, gyakorlatilag ingyen dolgozó, végzős színművészek, a darab pedig arról szól, hogy folyamatosan meglepjenek.

Akik a Facebookon követnek minket, láthatták, milyen választ kaptam a Pamlényi Pál Postás Panoptikum előadásra jegyet foglaló e-mailemre:

Köszönjük, hogy jelezte nekünk, hogy kapcsolatba került a 49-es csomaggal. Reméljük, hogy az ön segítségével közelebb kerülünk a csomag kézbesítésével kapcsolatos rejtélyekhez. Biztosak vagyunk benne, hogy az Ön jelenléte nagymértékben segíteni fogja munkánkat.

Még biztosabb lettem benne, hogy noha rászerveztem a szombat délutáni előadásra egy másik programot, mégis csak ezt kell választanom. A helyszín a Fogasház, az épp bezárás rémével fenyegető Tűzraktérhez hasonló alkotóműhely, ahol az elhagyatott bérházban művészek laknak és dolgoznak, alul egy kocsma működik, néha koncert, előadások, kiállítás, filmklub és hasonló kulturális nyalánkságokat szerveznek, nem feszengősen, a sarokban a pókháló, a plafonon a beázás nyoma simán elfér.

Az udvaron várakoztam, mellettem láthatóan a színészek beszélték meg a forgatókönyvet. Szándékosan nem olvastam utána jobban az előadásnak, tudtam, hogy valami különleges lesz, és az a tény, hogy a színpadon egy zenekar hangszerei feküdtek szanaszét a földön, nyilvánvalóvá tette, hogy különleges is lesz. Például mert nem lesz színpad.

Beszólították a nézőket egy alagsori szobába, az eligazítóba, ahol egy munkásruhába öltözött színész (Boross Martin) elmondta nekünk, köszönik, hogy jelentkeztünk a munkára, és segítünk megtalálni az elveszett küldeményt. Kiderült, hogy a rejtélyes 49-es csomagot már többen megpróbálták kézbesíteni, de nem sikerült. Nekünk az lesz a dolgunk, hogy megtaláljuk, és rendeltetési helyére juttassuk.

Ezután átmentünk a koordinációs központba - ide sokszor jártunk vissza új munkáért -, ahol az imádnivaló Cserne Klári (az előadás után megkérdeztem a nevét) hívott minket sorszám szerint, és adta át a kézbesítendő küldeményeket, instrukciókkal. "Háromszor kopogjon, kedves, nem kétszer, nem ötször, há-rom-szor, és ne ijedjen meg, a lakó kicsit mogorva, de addig ne jöjjön vissza, amíg alá nem íratta a nyomtatványt. Érti? Jó. Na menjen."

Postások lettünk. A Fogasház összes lakása, beleértve a pincehelyiséget is, az előadás része lett, egy hatalmas, berendezett, élő színpad, meglepetésekkel, fejtörőkkel, színészekkel, akik hol segítenek megtalálni a megoldást, hol egyszerűen csak meglepnek, és viszik a előre a cselekményt, göngyölítik fel a rejtélyt. Látszik, hogy rengeteget készültek erre, és az a tény, hogy összesen nyolc néző fér be egy előadásra, igazán különlegessé teszi az egész hangulatot. Noha időnként a technika kifogott a szervezőkön (nem működő írógép, kimerült zseblámpa), az élmény így is hibátlan volt.

Két jelenetet annak ellenére felvázolnék gyorsan, hogy nem akarok lelőni semmilyen poént. Nem árulok el semmit a 49-es csomagról, de erős élmények voltak, amiket szeretnék megosztani veletek. Az egyik jelenet azt hiszem a hármas lakásban volt, ahol egy mobiltelefont találtam az asztalon, és egy telefonkönyvet egy üzenettel: telefonos mesemondó vagyok, és fel kell olvasnom a könyvbe ragasztott mesét, és a sztori néha kettéágazik. A vonal másik végén választanak. Körülnéztem, egy festő szobájában ültem, a foteljében. A földön tempera, az asztalon egy csomó személyes holmi, a falnak támasztva festővásznak. Hátul egy ágy.
Megcsörren a telefon, és meghallom, hogy a vonal másik végén egy másik "néző" beszél, neki biztos egy olyan cetli volt az ölében, hogy fel kell hívni. Meséltem. Később aztán visszamegyünk a koordinációs központba, ahonnan bíróságra küldenek. A bírónő (Schnábel Zita) megpróbálja kiszedni a vádlottból, merre is haladt a könyvben olvasott történet, és noha egy szót sem értünk, mi is megpróbáljuk belehelyezni magunkat a szerepbe, és egy olyan karakter fejével gondolkozni, amit az előttünk álló színész viselkedéséből kikövetkeztetünk

Óriási munka van tehát ebben az interaktív színházi játékban, és nagy kár, hogy tulajdonképpen annyira meglepődtem azon, ami velem történik, hogy sokszor lemaradtam a történet alakulásáról, nem tudtam összerakni a képet. Mentségemre legyen mondva, voltam hivatalnok, süket, kergettek biciklin és elütöttem egy postást. Ja, és lefizettem egy rendőrt.

Én nagyon hálás vagyok a készítőknek ezért az előadásért, mert nyilván lelkesedésből és örömmel készítették el nekünk, alig néhány embernek. Nyolc előadás van egy hónapban, előadásonként nyolc-tíz ember, a belépő 1500 forint volt. Igazából a végére már szerettem volna sokkal többet adni, támogatni őket, mert még jó lenne elmenni sok hasonló darabra.

Később aztán megtudtam, hogy a postástársam az egyik szervező édesanyja volt, aki hazafelé elárulta, a darab már tavaly is ment, és azóta sokat változott, folyamatosan fejlődik. Lehet, hogy néhány hónap múlva ismét beállok postásnak, és újra végigélem ezt az izgalmas két-két és fél órát.

Aki akar menni, siessen a foglalással (erre a hónapra már múlt héten tele voltak)

 

Titkos postástársaság Budapesten – lehet, hogy te is a tagja vagy

2011.03.22.

Írta: Turóczy Zsófia - mohaonline.hu

A Pamlényi Pál Postás Panoptikum című interaktív színházi játékot március 11–12–13-án összesen nyolcszor mutatta be a Dinamó Művház társulata a Fogasházban. A beharangozó szerint a produkcióban nem színészek és nézők, hanem játszók vannak. Közös céljuk pedig az, hogy kézbesítsék az örökké úton lévő csomagot, amelynek titkát eddig még senkinek sem sikerült megfejtenie. •

A Dinamó Művház egy fiatalokból álló formáció, amelynek tagjai javarészt a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai. A színházi platform induló, interaktív produkciója mögött olyan másfél éves kísérleti munkafolyamat áll, amelynek egyes fázisaihoz filmmel és képzőművészettel foglalkozó közreműködők is csatlakoztak.

Ha valaki véletlenül nem tudott volna róla: különleges, titkos társaság szervezkedik hetek óta Budapesten. Tagjait egyetlen mitikus személy, Pamlényi Pál köti össze. Na, de ki az a Pamlényi Pál? Az eszményi postás megtestesítője. Aki az egész életét arra tette fel, hogy minden egyes levelet és csomagot kézbesítsen a címzetteknek. Az ő emlékére nevezik a rejtélyes csoportot titkos Pamlényi Társaságnak. Szerintük leveleket eljuttatni a címzetthez több mint egy szakma. A titkos Pamlényi Társaságot olyan emberek alkotják, akik naponta közvetítenek sorsok között és befolyásolják azokat, akár akaratukon kívül is. Életüket egy titkos csomag felkutatására tették fel. Nem maguk keresték a missziót, hanem a misszió találta meg őket. És nem sokkal az előadás kezdete után hirtelen rájön a néző: lehet, hogy tudtán kívül ő is egy a titkos Pamlényi Társaságból, és a következő pillanatban már együtt keresi a többiekkel az elveszett csomagot.

A játék már akkor elkezdődik, mikor kiváltjuk a jegyet az előadásra. Jár hozzá egy sorszámmal ellátott kitűző, ez lesz az azonosítónk, mint a konferenciákon a névkártya. Ezenkívül ki kell tölteni egy kérdőívet, ami leginkább a postával kapcsolatos szokásainkra kérdez rá. Ergo olyan dolgokon kezdünk el gondolkozni, melyek nagy valószínűség szerint még sohasem fordultak meg a fejünkben. Például, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a tökéletes postásnak? Ha eddig nem is gondolkoztunk el erről, most mindenképpen fel kell vértezni magunkat ezekkel a vélt vagy valós tulajdonságokkal. Mivelhogy a résztvevők, azaz mi, a Pamlényi Társaság lehetséges tagjai úgy juthatnak egyre közelebb a titok nyitjához, ha aktívan bekapcsolódunk az eseményekbe, útjaink során tapasztalunk, és valóban megéljük az élményeinket.

A játék alatt majdnem úgy kellett figyelni, mint a Mátrix filmeknél: ha elmaradsz, lemaradsz, és elkötelezett postásként ezt nem lehet megtenni. Nem egy feladatot csak a véletlenszerűen kiosztott társsal közösen lehetett megoldani, és egyik váratlan szituációból kerültünk a másikba. Így egyben önismereti gyorstalpalóként is működött a csomagkeresés. Élvezetes volt érezni, hogy a néző „munkáján” is múlik a darab kimenetele, még ha tudta is az ember, hogy létezik egy forgatókönyv. A pároknak össze kellett dolgozniuk, igazi csapattá kellett válniuk, és bejárni a Fogasházat pincétől a padlásig. A befogadói élményt erőteljesen, de üdítő módon tágította ez a fajta interaktív színház. A nézőnek lehetősége nyílt belemenni a felkínált játékba, nyomozni, kutatni úgy, hogy közben tisztában legyen vele, benne van az előadás által kialakított kulturális térben, aktív részese, nem átéli, hanem megéli a darabot.

Végigüldöztük a címzettet városokon át, bűnténybe keveredtünk, bíróságra kerültünk, munkakönyvet töltögettünk, üzenetet kerestünk. Ám annyira leköti a „játszót” a kutatás, hogy annak sikerét és ezzel a darab végét észre sem veszi. Talán ilyenkor hiányzik kicsit a tapsra szánt néhány perc, amíg az ember feldolgozza: itt van vége a darabnak, a falon túl pedig kezdődik a ruhatár előtti tumultussal a valóság.

Mivel forgóasztalszerűen teljesítik a nézők az egyik próbát a másik után, senki sem járja be ugyanazt az utat a játék alatt. Így mindenki hazaviheti a saját, egyénre szabott Pamlényi Pál Postás Panoptikum előadásélményét és a tárgyi emlékét annak, hogy egyszer a Pamlényi Társaság tagja volt: a kitűzőt.
 

NE BÍZZ A KALAUZBAN! - Dinamó Művház: Pamlényi Pál Postás Panoptikum / Fogasház

2011.03.21.

Írta: Szoboszlai Annamária - Revizor Online

Mi ez tulajdonképpen? – kérdi az élénk arcú fiatalember, aki az előbb még a laptopjával vacakolt, most meg ideköltözik mellém, föl a szomszédos bárszék tetejére, mert diskurálna.

Bár előzőleg utánaolvastam a javarészt színművészetis egyetemistákból szerveződött Dinamó Művház nyomozós produkciójának, a Pamlényi Pál Postás Panoptikumnak, valahogy nem akaródzik beavatni ezt az idegent itt, aki bár nem visel postás-struccos jelvényt, mégis olyan magabiztosan feszít a gépe mögött, mintha direktor lenne. Ez egy interaktív színházi játék – bököm ki végül, s biztos vagyok benne, hogy újdonsült asztaltársam beépített ember, és sokkal, de sokkal többet tud a mitikus Pamlényi Pálról (a Postás Szakszervezet első alelnökéről), meg a titkos csomag kézbesítését évtizedeken át vállaló titkos társaságról, mint jómagam. 

Amúgy két hete a Fogasház törzsvendége. Gyanúsan kerekre kanyarít minden mondatot, szépen intonál, elsüt egy poént Básta elvtársról meg a kóbor ipszilonról – vagyis úgy viselkedik, mint egy lelkes mellékszereplő, aki azt a feladatot kapta, hogy észrevétlenül elősúgjon nekem (vagy kiszedjen belőlem) néhány fontos információt. Átlátok a szitán. S mikor a postások egyike tízfős kompániánkat behívja az egyik földszinti terembe, hogy vázolja a történetet, vissza sem nézek az ügynökre. Biztosra veszem, hogy valamelyik szobában majd kísértetként, struccként, de minimum postásként szökken elő. 

Képek a produkcióból

És mocorogni kezd bennem a nyomozó, még ha tudom is, hogy mindez csak fikció, s hogy valójában semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik: itt mindenki álarcot visel. Csak úgy, mint rendesen, vagyis az életben. Miket is mondott? Hogy EU-s pályázatokat ír. Aztán elhadar még vagy öt, ezt megelőző munkát, tizenegy évre kiterjedő munkaviszonyt, amit talán meg kellene jegyeznem, hátha előbbre visznek a titokzatos csomagot, a nem mindennapi műalkotást készítő Pamlényit, a Réder(er?) nénit, meg az eltűnt lányait illetően. Ez már csak akkortájt jut eszembe, amikor rádiós hírbeolvasóként kávézni küld minket egy felháborodott férfihang, akit előzőleg egy fekete drapériát félrelibbentve már volt szerencsénk rejtekhelyén felfedezni. 

Az a fiú a laptopjával, ő is kávézni hívott. Különös. De hát nem figyeltem eléggé, általában nem figyelünk eléggé, lemaradunk a fontos dolgokról, van, hogy az egész életünkről. Postástársam - akit körülbelül a nyomozás tizedik percében sodor mellém egy telefonhívás - például csak a játék végén fedi fel Lucaságát, én meg Annamariságom. Pedig tanácskozunk, döntést hozunk. Ő engem vakvezet, én „vakságomban” majdnem kinyomom az ő egyik szemét, annyira el akarom mutogatni, le akarom írni, hol a hal. Máskor diszkrét kihágásokat követünk el a lefektetett játékkeretek ellen, például megpróbáljuk eltitkolni, hogy a csomag (egy csomag) már nálunk van. Aztán meg kaparni kezdjük az írógép betűit eltakaró holdacskás, fenyőfás, hieroglifás matricákat, noha fülünkbe udvarias szitokszókat duruzsol egy láthatatlan férfiú.

Fotó: Kerekes Zoltán

El vagyunk foglalva a nyomozással, rakosgatjuk a mozaikokat, s vissza-visszaszaladunk a központi diszpécserhez, az Agyhoz egy-egy újabb feladatért. Az Agy – egy decens postáskisasszony - komótosan eregeti füstkarikáit, leitat minket egy gyűszűnyi málnaszörppel, miközben álmatag macskaarcán egyszer-egyszer fölásít a mélységes tanácstalanság. Hova küldjön most minket? Fő- vagy mellékútra tereljen a történet útvesztőjében? A háromszor kopogtatós szobában már jártunk, voltunk a pincében is, kinyitottuk az üveglap aljú dobozt - szembenéztünk önmagunkkal? És fékező Trabantunkba hátulról rohant a postás? És meghalt.

Elővillan Tarantino, a Ponyvaregény, az aktatáska kincse, mely ragyogó fénybe vonja Tim Roth arcát. Arany? Grál? Egy cseppnyi Nap? Vagy Marsellus Wallace lelke? Nem tudni. Titok, amelynek nincsenek határpontjai. Hol ér véget? Talán Sanghajban, ha már „megházasodtam”, és „kihevertem az egészet”, áll a kiskönyvemben. Vagy Londonban, ahol nyomozótársam majd „horrorfilmeket rendez”. Vagy mégis iszom egy kávét, mielőtt színházba megyek. Színházba, ami nem is színház, hanem küldetést teljesítők titkos társasága. Arra szerződve, hogy minden kérdés egy helyre kerüljön, mert úgy nő, duzzad emberré a papírszobor.

Posta az egész világ, és postás benne… | Pamlényi Pál Postás Panoptikum

Írta: Zemen Annamária - olvassbele.hu

2011. március 17. csütörtök

Amikor egy rejtélyes csomag sorsa kereszteződik az előadásra érkező, mit sem sejtő résztvevők sorsával, akkor nekik kell belebújni a postás szerepébe, és megtalálni az örökké úton levő csomagot. Hivatást kell vállalnia annak, aki ellátogat a Pamlényi Pál Postás Panoptikum című előadásra.

„Postások. Mint az antik dráma hírnökei: nevenincs mellékszereplők, jó és rossz hírek hozói, akik nélkül nem lendülne előre a történet…”

A Dinamó Művház társulat különleges előadásának a Fogasház ad otthont. Feltehetően a nem kevésbé különleges bemutató teret is ahhoz illesztve választották. Amikor ott álltam a ház előtt, még nem voltam biztos benne, hogy jól teszem, ha belököm a kilincstelen, rozzant fakaput. Mégis megtettem, küldetésem volt. El kellett juttatnom a 49-es csomagot a címzetthez.

Régi, lepusztult, körfolyosós ház udvarában találtam magam. De hol lesz az előadás? – tettem fel a kérdést, ahogy az utánam érkezők is. – Majd mindent megtudsz időben – válaszolt a szervező. Tényleg olyan dolgokat tudtam meg, amikről addig sejtésem sem volt; kiderült, hogy egy különleges, titkos társaság tagja vagyok, amelynek szervezése alakítása Pamlényi Pál nevéhez fűződik. Ő volt az Első Postás Szakszervezet megalapítója, a „Minden címzett egy újabb küldetés!” jelszó lelkes hirdetője. Nem kerülhettem el sorsomat, a misszió rám talált. El kellett fogadnom, hogy életemet a csomag felkutatására teszem fel. Máris belecsöppentem az interaktív színházi előadásba.

Az ilyen típusú eseményeken nincsenek hagyományos értelemben vett színészek, nincsen szoros értelemben vett forgatókönyv, partitúra, nincsen passzívan szemlélődő közönség. Színpad sincs. Élő szerepjátékról van szó, amelyben mindenki egyaránt végrehajtó/cselekvő és megfigyelő. Egyszóval játékos, aki részt vesz a játékban. Játékban nem lehet passzívan részt venni, így váltam a Pamlényi-küldetés aktív szereplőjévé. Még játékostársat is kaptam, akivel együtt jártuk be a felderítés állomásait.

Minden játékosra szerepet osztottak ki, amelynek révén kapcsolatba kerültünk egymással, a színészekkel, és együttesen haladtunk a kitűzött cél felé. Felfedező útra indultunk a romos, épület helyiségeiben. Időnként vissza-visszatértünk a koordinációs központhoz, hogy megkapjuk a soron következő utasítást. Nyomozónak éreztem magam, elvesztettem a szemem világát, balesetet szenvedtem és okoztam egy fehér Trabantban, Bécs felé robogtam vonaton, tűrnöm kellett a postás hivatalnokok monoton munkáját, vádlottként még bíróság elé is kerültem, és voltam ugyanott ítélkező esküdtszéki tag.

Az „igazságot” csak a darab szerzője ismeri, de az ő igazsága sem áll másból, mint válaszra váró kérdésekből. A sikerhez a játékosok – különféle körülmények hatására adott – válaszai alapján lehet egyre közelebb jutni. Akik részt vesznek benne, nem színházi előadás részeseinek tekintik magukat, csak színészkedő játékosoknak. A végén fény derül a rejtélyre. Talán.

A hagyományos színház elkülöníti a színészeket a nézőktől, az élő játékban a nézőkből színészek lesznek, a színészekből szemlélődők. A hagyományos előadásban a nézők türelmesen várják a végkifejletet, és passzívan élik át az előadást. Itt a nézők részvételével bontakozik ki a végkifejlet: ez az interaktivitás. A valódi élethez való hasonlóság teszi elragadóvá és a kommunikáció szintjén gyümölcsözővé a játékot.

A megszokott színházi cselekmény lineáris, még akkor is, ha több mellékszál meg szövevényes vonalvezetés jellemzi. A néző tudatában van annak, hogy a szerző által írt történetnek van kezdete és van vége. A közönség elvárja, hogy a színészek feltárják előtte a szerző és rendező által felhalmozott információkat. A végkifejlet pedig az információk összességéből áll össze.

Az interaktív előadásban a színészek és nézők együttesen hozzák meg a végkövetkeztetést. Lehet, hogy nem minden szálat sikerül felgombolyítani, és – mint az életben – történetszilánkok veszhetnek el, emberek suhannak el mellettünk, anélkül, hogy ismeretségbe keverednénk – ám a rejtély megoldódik. Vagy mégsem?

Ha arra vállalkozol, hogy részt veszel a különös játékban – meséli el barátilag a Dinamó Művház –, rövid útmutatót kapsz az előadáshoz:
Tartsd mindig szem előtt, hogy a postás te magad vagy.
Nyakig belerántanak egy felelősséggel járó feladat végrehajtásába.
Ne számíts nagy számú „közönségre”, az előadás jellege miatt a nézők száma korlátozott (vagyis: kevesen vannak választottak).
Csak az vegyen részt az előadásban, aki szeret játszani.
Jó önismereti kísérlet lehet a részvétel, hogy felmérjük, mennyire vagyunk képesek önállóak lenni, ugyanakkor a kölcsönös bizalom alapján el tudjuk-e fogadni a tényt, hogy másoktól függünk.

Rejtély(es) volt az egész előadás – sajnos rejtve maradt a színészek neve is. A formációról annyit lehet tudni, hogy javarészt a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai alkotják. Ha előadás volt a játékunk, a végéről elmaradt a záró taps is.

Ezt most szeretném pótolni: vastaps a Dinamó Művháznak és a szervezőknek.
 

Fogasház Kulturális Befogadótér (1073 Budapest, Akácfa utca 51.)